NYUGAT-DUNÁNTÚL
A Nyugat-Dunántúl népi építészete a 18. században a Kárpát-medence központi vidékeihez képest archaikus. A nyugati peremvidéken ennek egyik oka a szórványtelepülések egy fajtája, a szeres település. Ez amellett, hogy bizonyos építményfajták létét biztosította, például a kerített házét, a gazdálkodásnak egy olyan állapotát konzerválta, amely az építményekre is befolyással volt. A folyóvölgyek zárt falutelepülései azonban már más lehetőségeket biztosítottak, és ez megmutatkozott mind az épületek alaprajzi elrendezésében, mind a felhasznált anyagokban.A 18. század elején a kályháskemencés, tehát már füsttelenített szobás lakóházak is kimutathatók. Körmenden a 17. század derekán a házak több mint nyolcvan százalékában a lakóhelyiségben kályha volt, méghozzá a társadalom minden rétegénél, hiszen a számba vett épületállomány 56%-ában föld nélküli zsellérek laktak. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Körmend fontos birtokközpont, hiszen ez a tüzelőberendezés a Dunántúlon még viszonylag új vívmány. Ezt példázza Sümegtől nem messze az egykori Sarvaly, ahol a település 16. század első harmadának végén bekövetkezett pusztulásakor még mindössze egyetlen épületben állt kályháskemence. Annak is sajátos volt az elrendezése: szája az eresz alá nyílt, ami arra vall, hogy ez a tüzelőberendezés nem nagy múltú ebben a faluban
