Közép-Dunántúl népi építészete

KÖZÉP-DUNÁNTÚL

A 18. században már önálló építészeti táj a Közép-Dunántúl: a Balaton-felvidék és a Bakony vidéke. Elsősorban az különbözteti meg az innen nyugatra eső területektől, hogy a faépítészet eltűnőben van. A fehérvári őrkanonokság dörgicsei birtoktestén lévő településeken a század harmadik harmadának kezdetén már a sövény is visszaszoruló épületanyag az egyre inkább alkalmazott kővel szemben . Hasonló tapasztalatokat szerezhetünk Palotáról is, ahol 1781-ben az épületfát igénylő 115 jobbágy közül karót és vesszőt 39-en, vesszőt csak 24-en kértek, és közülük mindössze öt igényelt a váz- és tetőszerkezethez szükséges gerendát is. A 18. század közepétől egyre jobban észlelhető táji elkülönülés egyik alapvető oka a terület meglehetősen magas számú kisnemesi lakossága, amit még növel a szőlőhegyek extraneus birtokossága. A kőépítkezés a megmaradt emlékek tanúsága szerint az ő révükön terjed és válik helyenként, mint a Káli-medencében, viszonylag gyorsan kizárólagossá .
Az alaprajzi elrendezés látszólag nem különbözik a nyugat-dunántúlitól, itt is minden helyiségnek külön bejárata van. Lényeges viszont, hogy az udvari hosszú homlokzatok előtt már a 18. században gyakran ott található a tornác. Előzménye Sarvalyon került elő éppen annál a háznál, ahol a kályháskemence . Ez a ház feltételezhetően nem paraszti, ugyanez tapasztalható a többi korai tornácos épületnél is. Ugyanitt találkozhatunk a lakóház szerves részét alkotó pincékkel, ez esetben az épület utolsó helyiségeként, ami már részben a földbe mélyed. Ennek a megoldásnak a folytatása a Balaton-felvidék hegyközségeiben ismerhető föl. A lakóház alatti, elsősorban bortárolásra szolgáló pincék középkori előzményekre vezethetők vissza és a szőlőhegyeken lévő, hasonló funkciójú önálló épületek elszaporodásával veszítettek jelentőségükből.
A lakóház tetőformáinak múltja nem teljesen tisztázott. A nyugati kontyolások, a teljes és a különböző méretű csonkakontyok Keszthely, a Tapolcai-medence táján megszűnnek, és innen keletre az egyenes oromzatos tető az uralkodó, melyekre már a 18. század közepéről is vannak adataink, például Nemesvámosról, Balatonarácsról, Balaton-szepezdről stb. . Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezzel nagyjából egy időben Dörgicsén uradalmi épületek kontyoltnak tűnnek . A tetőszerkezetnél is fellelhető egy elkülönítő jegy: a szelement  nem ágas vagy ollóágas tartja, hanem a felmagasított harántfalakon nyugszanak. A megoldás múltja szintén nehezen tisztázható, az viszont tény, hogy a kőépítkezés velejárója. A gazdasági épületek közül itt a pajta már nem fiókos, hanem egyetlen térből áll. Az istállók többnyire a lakóépület folytatásában kaptak helyet, s ha nem is túl gyakran, de a magas szintű kőépítkezést reprezentálóan bolthajtásosak, sőt középoszloposak.

A Balaton-felvidék jellegzetes gazdasági építményei a szőlőhegyeken lévő présházas pincék. Már a 17. századból vannak adataink róluk, széles körű elterjedésük a terület szőleinek birtoklásában bekövetkező változással, az extraneus birtokosok számának megnövekedésével hozható kapcsolatba. A nemesi, városi tulajdonosok által, mesteremberekkel építtetett présházak a kor építészeti színvonalának e körben tapasztalható csúcsát honosították meg, és minden bizonnyal jelentős hatással voltak nemcsak a szőlőhegyek, hanem a falvak építészetére is. Sajátos építészeti kép alakult ki ezáltal, hiszen a barokk présházak mellett, mint ez még a 20. században is megfigyelhető, ott voltak a boronafalas, számos archaikumot rejtő présházas pincekamrák, melyeknek bejárata leggyakrabban rövidebbik oldalukról nyílt.
A Közép-Dunántúl, a Bakony és Balaton-felvidék arra példa, hogy már a 18. században is voltak olyan, viszonylag kis kiterjedésű építészeti tájak, melyek jól elkülönültek környezetüktől, az akkor még nagyobb tömböket alkotó táji típusoktól.