– A modern építészet okozta sokszor fennhéjázó hullámverésben kicsit nehéz lehet népi építészettel partot érni. Hogy képes egy tornácos parasztház versenyre kelni lakóparkokkal, mediterrán házakkal, puccos palotákkal? Ráadásul sokan giccsnek is tartják, hogy ezek a parasztházak újonnan épülnek.
– Mi felvállaltuk azt, hogy markánsabban alkalmazunk hagyományos, népi építészetre jellemző elemeket. Egy vadonatúj házat is népi stílusban építünk ott, ahol a környezet műemlék jellegű, és sok régi ház van ma is. Ilyen helyek például a Balaton-felvidék vagy Hollókő. A régi házak mellé épített parasztházainkon csak kis mértékben jelezzük, hogy ezek valójában új házak. Ezt kb. 20 éve csak mi csináljuk. Sokszor a szakmában is degradáló nyilatkozatok hangzanak el rólam, hogy az ezredfordulón ez az anakronisztikus, archaikus magatartásforma elfogadható-e még. Én erre azt mondom, hogy igenis elfogadható, mert az világjelenség, hogy a nagyvárosokból az emberek kiköltöznek vidékre. Ennek a kivonulásnak a kerete, ha olyan házban lakunk, amely a múltra emlékeztet.
Amellett, hogy megmentjük a régi otthonokat, a hagyományőrző új házak építésével komoly értékmentő szerepünk is van. Ez különösen fontos szempont ebben a szerencsétlen országban, ahol a török, tatár háborúk, világháborúk szinte mindent elpusztítottak. Én egyébként műemlékes építészként kezdtem a pályafutásomat, 10 évig dolgoztam a Várban, így aztán nyilvánvaló a vonzódásom ez irányban.
– Melyik a nagyobb kihívás: felújítani egy parasztházat vagy egy vadonatúj parasztházat építeni?
– Kényesebb dolog újat építeni. Ezért kaptam is komoly kritikákat. Mert ha helyreállítok egy parasztházat: a bedőlt tornácívet újrafalazom, visszateszem a kisablakokat, akkor az „műemlékes” hozzáállásnak tekinthető. De ha ott, ahol elpusztult a ház, vagy sosem volt, építek olyat, mint ami 1856-ban dívott, azt egy bizonyos „műemlékes” felfogás megkérdőjelezi. Erre azt mondom, hogy ez is egyféle módja az építkezésnek, aztán majd az utókor eldönti, hogy kinek volt igaza. Mi értékeket mentünk, csak kicsit továbbgondoljuk, vagyis belehelyezzük magunkat ebbe a mesevilágba, és továbbmondjuk a mesét. Csupán apró trükkökkel jelzem, hogy az a ház nem 150 éves.
De ha idejön például egy holland, akkor neki nem okvetlenül kell tudnia, hogy ezt a házat 1970-ben építették, és nem száz évvel korábban. Tetszik neki, lefényképezi és visszajön. Mögöttem sokszor azt mondják, hogy valójában giccset csinálunk. Ez elméletieskedés. Szerencsére egyre nagyobb az a kör, amely továbbadja a nevünket, és építészeti magazinokban is szó esik rólunk. Sokan tervezik, hogy nyugdíjas éveikben ilyen típusú házakba költöznek. Sőt ma már van laptop, internet, úgyhogy falun is lehet dolgozni.
– Mi, magyarok, merevek vagyunk. Lehet, hogy ez is a Rákosi-korszakig nyúlik vissza. Köztudott dolog, hogy amikor Sztálin Budapestre készült, akkor Rákosi aggódva magyarázta elvtársainak, hogy ha Sztálin átnéz Budára, akkor mindenhol templomtornyokat fog látni. Le kéne rombolni azokat, javasolta. Persze ez nem történt meg. A műemlék-helyreállításokat szabályozó nemzetközi egyezmény, az ún. velencei charta szerint másolatot, rekonstrukciót nem szabad csinálni. A magyar műemlékesek mindig is világhírűek voltak, így a charta kidolgozásában részt vettünk, és betartjuk a mai napig. A megmaradt romokat betonnal letakartuk, persze közben kiderült, hogy ez nem jó megoldás, mert a kőrom a beton alatt nem tud lélegezni, és a víz ledobja az idegen betonsapkát.
Szerte a világon mindenhol rekonstrukciókat valósítanak meg, nem foglalkoznak a velencei chartával. Nálunk akkor sem engedné meg a műemlék-felügyelőség a teljes rekonstrukciót, ha konkrét rajzok, légi felvételek állnának rendelkezésre. Pár éve például 4 várat, így Csobáncot, Szigligetet stb. kijelöltek a felújításra, de félbemaradt a munka. Nemrég jártam Lübeckben, csodájára jártam az épületeknek. Később tudtam meg, hogy a világháborúban szőnyegbombázás érte, mint Drezdát. Nem vettem észre, hogy minden újjá van építve. Nálunk meg nem lehet, pedig alig van középkori emlékünk, reneszánsz gyakorlatilag nincs is, csak a Felvidéken meg Erdélyben. A világháborúk meg a 40 év alatt majdnem minden elpusztult. Szerintem érdemes volna újraépíteni a romos műemlékeket.
– Manapság mi a jó egy parasztházban, mikor a modern városi új lakások full kényelemmel ellátottak, lassan a tűzhely megfőzi a vacsorát is?
– A városi ember kimenekül a természetbe, ahol mondjuk kályhában lehet fűteni, sparhelten levest főzni, kertészkedni vagy fát vágni, az erdőben meg gombászni. Ez ugye világjelenség. A mi házainkban van búbos kemence vagy cserépkályha vagy csikós sparhelt vagy többfunkciós tüzelőberendezés. De emellett azért benn van gáz is, kérésre tervezünk központi fűtést vagy padlófűtést. Ha elfoglalt a tulaj és késő este érkezik haza, már előre mobiltelefonnal be lehet kapcsolni a fűtést. A régi berendezések beépítése valójában nosztalgiázást jelent. A paraszti építészeti kultúránk nagyon egyedi. Például Ausztriában, Burgenlandban szinte nincs is nádtetős épület. Ennek egyszerűen az az oka, hogy nálunk nagy volt a szegénység. A régi épületeket a szegénység is konzerválja. A fél Erdély a világörökség része, mert az embereknek nem volt pénzük lebontani a házakat.
– Mi a hagyományos ház belső elrendezése, ami megőrzendő?
– Ez a három osztatú magyar parasztház nagyon racionális, élhető konstrukció. Belépek a konyhába, abból nyílik a kamra, aztán balra és jobbra is egy-egy szoba. Mi a harántfalakkal egységekre osztott alaprajzot hagyománytiszteletből igyekszünk megőrizni, de például a konyha és a szoba között egy markánsabb átnyitást valósítunk meg. Tehát a modern kornak megfelelő egyfajta living roomot alakítunk ki, ott a gáztűzhely, az elektromos főzőlap meg a szagelszívó, a sparheltet is beúsztatjuk a térbe, csak kisebb ablakokkal, hagyományosabb tüzelőberendezéssel. Igyekszünk a házat hagyományőrző régi bútorokkal, cserepekkel, szőttesekkel berendezni, ha az építtetőnek hajlama van rá, de a vevők általában mániákusan gyűjtik a régi dísztárgyakat.
– Szerencsére a klasszikus középosztály tagjai között már vannak gazdag emberek is, művészek, bankosok stb., akiknek számít az, hogy Magyarországon élnek, és, mondjuk, nem Svájcban. Számít nekik az, hogy magyarok, és úgy gondolkoznak, mint én, hogy abba a faluba, ahol 20-30 hagyományos ház van, nem építenek divatos mediterrán típusú házat.
– Kik azok, akik ellenzik az ön által képviselt stílust?
– Az építészek. Mi az iskolában – 68-ban végeztem – bauhaust tanultunk. A bauhaust oktató tanáraink között az számított avantgárdnak, aki a népi építészetet, a szecessziót meg az eklektikát szerette. Mi még azt tanultuk, hogy az eklektikus Budapest hamis dolog, a pusztuló polgárság dekadens művészete. Én meg úgy gondoltam, hogy ezek a házak szépek. Sohasem szerettem a kockaházakat. Ma is vannak olyan építészek, akik ezt az ún. neobauhaust vagy világépítészetet csinálják, az újgazdagok is azt építtetik, amit Spanyolországban és Olaszországban látnak. Én erre azt mondom, hogy akkor Toscanaban vagy Provence-ban kell házat venni. Hála istennek a Balaton-felvidéken a szabályozás miatt nem is építhető ház húszfokos tetővel. Persze mi is prostituálódunk, hiszen ha a megrendelő amúgy jó ízlésű, akkor elvállalunk egy-egy ilyen házat, mondjuk Szentendrén, ahol ez belefér.
– Nyugaton is jellemző, hogy majmolják más országok építészeti hagyományait?
– Nem. Nekem nagyon sok lengyel ismerősöm van. Üvegfestőkkel, művészettörténészekkel, építészekkel vagyok jóban. Véletlenül jártak egy kiállításomon, ahol a házaimat látták, annyira ledöbbentek, hogy meghívtak egy csomó konferenciára odakint. Lengyelországban, ahol a nemzettudat erősebb, mint Magyarországon, egyszerűen nincs építész, aki felvállalja a népi építészetet. Le is bontották a régi házakat, talán még Zakopane környékén léteznek mutatóban. Kivétel a varsói régi belváros újjáépítése, de azt a fasizmus miatt engedték. Mi effajta rekonstrukciót nem csinálhattunk.
– A népi építészetnek miért éppen a Balaton-felvidék az egyik fő fellegvára?
– A pesti értelmiség egyszer csak – többek között Somogyi Győző festő, Szomjas György filmrendező, a már elhunyt Erős Tamás építész és jómagam is – elkezdett a Balaton-felvidékre járni. Somogyi Győző annak idején mindenkinek adott ötezer forintot Salföldön, hogy a kétszemes parasztházak kis ablakait háromosztatú középméretű ablakokkal cserélje ki. Akkoriban ez elég sok pénz volt. Így kezdődött valahogy. Őrültnek tartottak bennünket, meg azt terjesztették, hogy koszosak vagyunk, mert nincs fürdőszobánk stb. Ez persze nem volt igaz. Ráadásul a falusiak a mi magatartásformánkat nehezen fogadták el.
A szörnyű az, hogy közben eltelt húsz év, és a helyiek már látják, hogy azokat a házakat lehet jobban eladni, amelyek hagyományőrzők. Amiket meg ők építettek a 70-es években, nem lehet eladni. Persze nem tehetnek róla, mert az az építész a hibás, aki a rendezési terveket készítette. Azt meg, hogy Szűcs Endrének igaza volt, még nehezebben tudják elviselni. Így aztán, bár 30 éve a Káli-medencébe, a Szentbékkálla nevű faluba járunk, nem fogadnak el teljesen.
– Ez nehéz dolog. Az pozitívum, hogy így megmaradt egy olyan tájegységünk, amire büszkék lehetünk, oda lehet vinni a külföldi vendéget. Azokba a házakba nem fog menni a turista, amelyek a korabeli rendezési terv alapján épültek: a zegzugos Árpád-kori falu mellé húztak egy csíkot, és teleépítették házakkal. A turista oda megy, ahol van egy Árpád-kori templom, van egy hagyományőrző falu. Nem vitás, hogy a kertben már nincs tehén. Én is szőlősgazda voltam egy darabig, némi öniróniával azt mondtam magamról, hogy nejlonparaszt. Hiszen nem tudtunk igazán parasztokká válni, bár volt a szőlő, megvettük a fűnyírót, a kapát, a permetezőgépet. De sokszor szorított a pesti elfoglaltság, így az esedékes mezőgazdasági munka elmaradt, és odalett a szőlőtermés.
– De miért pont a Balaton-felvidék?
– A Balaton-felvidéknek van egy különleges vonzereje, klímája. Az ottani falvakban sajátos építészeti stílus alakult ki: tornácos házak, fehér alapon fehér vakolatdíszek stb. Ez a pannóniai táj valójában a magyar mediterráneum. Nehéz ezt szavakba önteni, valahogy más, mint a többi tájegységünk. Mondanak mindenfélét, hogy van ott egy kőtenger, meg mágneses vonzerő – sokan hisznek ebben, én nem nagyon. Somogyi Győző azt mondja, hogy ha valaki idejön, akkor az itt marad. Pedig a környezet nem szebb, mint Ausztria vagy Svédország, de változatos és emberléptékű táj, ami rabul ejti az embereket. Itt egyszerre van jelen a búzatábla, a fenyőerdő, a tölgyek, a rétek, a dombok és a jegenyesorok.
– Ezen belül a Káli-medence még különlegesebb.
– Az egy csoda. A Balatont övező vulkanikus hegyek és a Bakony előhegyei között van egy belső medence, amelyben 8-10 falu húzódik meg. Arrafelé nagy volt a szegénység, ezért nagy számban maradtak meg a területre jellemző dunántúli parasztházak. És mi, értelmiségiek, jó időben érkeztünk.
– Most min dolgozik?
– Az utóbbi 20 évben főként Balaton-felvidéki műemléki felújításokkal foglalkoztam, de manapság sajnos nem kapunk az államtól rekonstrukciós munkákat, mert egyszerűen nincs pénz a finanszírozásra, talán kivétel a Mátyás templom. Csak úgy kapok műemlék-helyreállítási feladatot, ha egy ismerős megvesz egy kúriát, kastélyt, és azt rekonstruálom. Most a somogyi Alsóbogáton állítok helyre egy provinciális kis barokk kastélyt, ahol csodálatos freskókkal díszítették az épületet. De például az Őrségben konferencia-központot építünk, a szekszárdi szőlőhegyen is vannak munkáink. Bár a fő területünk a Balaton-felvidék, ennek ellenére az Alföldön is dolgoztunk tavaly két munkán. A Holt-Tisza mellett Szandaszőlősön, valamint a Kecskemét környéki tanyavilágban építettünk. Izgalmas volt beülni a könyvtárba vagy a környező falvakat járva tanulmányozni a helyi népi építészet hagyományait.
http://ingatlanmagazin.com/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése